ukash nedir |
Településtörténet

 

Szilastól Bódvaszilasig, azaz a középkortól napjainkig

 

Biztos források 1283-at jelölik meg a falu első említésének. A benépesülő Bódva-völgy kora középkori viszonyait ismerve úgy tartjuk, hogy a település valamikor a 12. század végén, a 13. század elején jöhetett létre. Első temploma is ekkor épül (ennek alapfalait foglalják be az 1772–73 között épülő katolikus plébániatemplomba), a falu jobbágytelkei pedig a templomdomb alatt, a szilfákkal benőtt névadó Szilas-patak partján terjeszkednek. Nem is kevesen, a kicsiny Torna megye népesebb falujaként kell számon tartani 1427-ben is, amikor 33 adózó portáját írják össze. Ekkor már Szádvár faluja, illetőleg a várat birtokló nagyhatalmú Bebekeké. Aztán Szádvár birtoklástörténete mindenben meghatározza mindennapjait: a vár árnyékában növekszik vagy fogy Szilas, ahogy minden más váruradalomhoz tartozó falu.

 

1686 táján a császáriak felrobbantják Szádvárt, a vidék középkor óta meghatározó igazgatási központ­ját. Még korábban, 1674-ben a Csáky örökösöktől a her­cegi rangot szerző Esterházy Pál vásárolta meg a várat uradalmával. Szádvár falainak leomlásával az addig jelentéktelen falu kiemelkedik a tornai főút porából. Egyszerre a szádvári jószág tizennégy falujának uradalmi székhelyé­vé válik, az Esterházy hercegek alatt jelentő­sé­ge megnő, arculatát a barokk kor épületei formálják. Társadalma is megváltozik, hiszen ekkortól itt lak­nak az uradalom tisztjei; iparosokkal, keres­ke­dők­kel egészül ki a helyi jobbágyság. A falu első virágkorát éli egészen 1869-ig, amikor az Esterházyak zárgond­nok­ságától a Burgerek veszik meg.

 

A 19. század végére az egykori uradalmi központ fénye igencsak megkopott. A földarabolt Esterházy ura­­dalom szilasi részét a zsarnói Koós József szerzi meg, az egykori „szádvári jószág” egyetlen család kezé­be megy át. A jobbágyfelszabadítás után a század­for­­dulóra a telkek fölaprózódnak, a földművelésből alig lehet megtermelni az évi szükségletet. 1886 táján, a filoxérajárvány miatt ki­pusz­tul­nak a falu határá­hoz tartozó szőlők is. Sok család részére egyedüli kiút az Amerikába való kivándorlás. Persze, többen visszatérnek, új házsor épül a főút Borsod felé tartó végén. A 20. század közepéig rögzül a csalá­dok vagyoni helyzete: akik Amerikában szerencsével jár­tak, azok gyermekei és unokái is gazdálkodnak még a tenge­ren­túlról hozott pénzen szerzett földeken.

 

1920. A trianoni békediktátum éve. Bódvaszilas „egy csapásra” határfalu lesz, a hegyen keresztül észak fe­lé vivő szekérutak immáron a határsávban végződ­nek. Ugyanakkor Bódvaszilas lesz az új járási szék­hely, ezzel Torna város helyébe lép: a sáros falu egy­szer­re újjáéled, ismét központi szerephez jut, mint egy­kor, uradalmi központként. Hivatalépületeket húz­nak fel a főút mentén, ennek következtében épül a főszolga­bí­rói hivatal, a kör­jegyzőség és a csendőrség épülete. Javul a közellátás: gyógyszertár, orvos, újabb keres­ke­dé­sek, iparos műhe­lyek, országos állat- és kirako­dó­vásárok mutatják a szembetűnő változást. Azután kitör a II. világháború, a Felvidék 1938-as visszacsatolásával egészen 1944 végéig a háborús évek látszólagos nyugalma jellemzi.

 

1944 decemberének elején a községből kivonulnak a meg­­­­szálló német katonák. Jön a szovjet–román meg­szál­­lás időszaka. Aztán 1945 tavaszán szedelődzködni kez­de­nek a faluban elszállásolt román katonák: vé­get ér a háború. Az államhatárok újra az 1938 előt­tiek. Bódva­szilas ismét járási székhely egészen 1950-ig. Idő­köz­­ben az államosítások, a szigorított be­szol­gál­ta­tá­sok évei telnek. 1950-től a tanácsházán dől­nek el a köz­ség dolgai. 1956 végén zajlanak a forradalom és sza­bad­ságharc helyi eseményei, majd emigrációk és bün­te­tések következnek. Rákosi rend­sze­rét Kádáré vált­ja, az em­be­ribb­nek hazudott szocia­liz­mus évei követ­kez­nek. 1961-ben „Mindenki lépett egyet” – torzítja a való­sá­got az Észak-Magyarország cikke: termelő­szövet­kezet alakul, az önkéntesség – mint egyebütt persze – itt is hiányzik.

 

A termelőszövetkezet új barázdakiosztása lépés a paraszti létforma felszámolásának irányába. Minden átalakulóban. Bár 1983-ban a 700 éves községet ünnep­lik, a háromnapos csoda után nincs folytatás, a múlt ez idő tájt – munkásmozgalmi hagyományok nélkül – nem lehet a jelenben érték. Az új dolgoknak már nincs kapcsolatuk a régivel: nem abból formálódnak ki, így előzménynélküliek, gyökértelenek. Új utcák, új köz­épü­le­tek, új házak, új emberek, új szilasiak. Elván­dor­lók, elöregedő tősgyökeresek. Tanácsi központ szerep­kör a helyi társadalom teljes kiüresedésével. És ’89 sem hoz változást. Mindez napjainkra vegyül az érték­vesztett-értékmentes valósággal, a hogyan továbbra adandó válasz hiányával. 2010-től közös az akarat végre a változásra, ez azonban önmagában kevés, az elpazarolt esztendők romjain és bénult hagyatékán is közös munkával kell takarítani és építkezni.

 

Végül a karsztkutatásokról. A falu fölötti Tornai-Alsó-hegy karsztjelenségeinek módszeres kutatása 1911-ben kezdődött. Persze, ekkor még leginkább úri sportot jelent az első zsomboly­mászás, mintsem tudományos eredményt. Azonban az első híradás nyomán 1927-ben újabb Vecsembükki Expe­dí­ció szerveződik. Azután évtizedekig elkerülik a kutatók a hegyet. Az 1960–70-es években víz­föld­tani, földtani, barlangtani vizsgálatok sorra hozzák az újabb és újabb eredményeket: új felfedezett barlan­gok, közöttük az 1961-ben feltárt Meteor-barlang, a Vecsembükki-zsomboly addig ismeretlen aknái, a karszt­források víznyomjelzéses adatai, újabb feltárt zsombolyok és barlangszakaszok. Mindannak az alap­ját, amit ma a „Hegy”-ről tudunk, azt ekkor térképe­zik fel, ekkor vetik papírra.

 

(A szöveg az „In memoriam Szilas” című helytörténeti kamarakiállítás tablóiról származik, némiképp a szerző – Koleszár Krisztián – módosításával.)